Színészi játék

A színészi játékban „valóság és valóságfelettiség” egységét sikerült a legtöbbször megteremteni.1 Az ismételt szavak és gesztusok egymást erősítették, a zajfüggönyként egymásra boruló monológokra bontott dialógus paradox módon valószerűbbé tette a szövegmondást. Az egységesen pontos játékban volt némi stílusbeli rétegződés: az idős Szalay házaspár (Szabó Duci, Gyarmaty István) egymás-mellett beszélése abszurdközeli volt, a lányok rituális-expresszionista mozgásának és szövegmondásának felelt Komoróczy (Lohinszky Loránd) depresszív-mániákus ritmusingadozása, míg a két majdnem szimbólummá váló figura (Fuchsné és Kocsárd, Mende Gaby és Bartos Ede) kissé nehezen találta meg a stilizált hangsúlyokat megfelelő intenzitását.

KÉP CLohinszky Loránd (Komoróczy) és Mende Gaby (Fuchsné) a Szerelem próbáján. Fotó: Marx József (1973.)

 A valóságos és képletes bezártságból kiszabaduló két férfiszereplő (Biky – Ferenczy Csongor, Katonatiszt – Bodó Zoltán) realizmushoz közelebbi játékstílusa lehetett akár rendezői szándék is. A három Szalay lány szövegmondása és mozgása árnyaltan egyénített volt. Illyés Kinga ugrálós bakfis-Böskéje, Lujza (Farkas Ibolya) érzéki-szenvelgő létezése, Nelli (Szamossy Kornélia) fanyar humora kiegészítették egymást. A stilizált beszédmód és az ismétlések, melyekhez kidolgozott, nem-realista mozgás társult kórus és/vagy táncegyüttes hatását keltették. A jelmezek és a tér a színészeket segítve járultak hozzá ehhez az összhatáshoz. Az ajtók, ablakok és tükrök felé forduló – és a nézőtérnek gyakran háttal álló – színészek a ki-be-tekintés, a külső megfelelés vágya és az önkifejezés igénye közötti feszültség nagyon konkrét helyzeteit teremtették. Saját árnyaik mozgását a színészek tudatosan szabályozva figyelték, ezzel is hatásra törekedve.

Harag György: Szerelem, 1973.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete