Színészi játék

Ha elfogadjuk, hogy az 1916 A CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ az előadásszöveg textuális transzcendenciájára reflektálva képes (ön)iróniával viszonyulni a saját maga által is kiszolgált dramaturgiai és műfaji elvárásokhoz, akkor a szerepkörök szociálpszichológiai motívumokkal történő felruházása is csak egy a színészi játék dimenziói közül.

KÉP 4Sáfár Mónika (Szilvia) és Nyáry Zoltán (Edvin) http://www.csiky.hu/wiki/cikk/1916_A_csardaskiralyno#.Ut5JuTiCvGg  

Tény, hogy a kaposvári társulat nagyformátumú színészeinek alakításában Gábor Andor dalszövegei színpadi szituációkra reflektáló, lélektanilag pontosan árnyalt nagymonológokként kerülnek színre.1 Ugyanakkor abban a pillanatban, amikor a néző azonosulhatna a megszülető érzelmi állapottal, az identifikáció mimetikus módját zárójelbe rakja a partner reakcióképtelensége, egy pontosan kiszámított geg, vagy egy jól ismert és csakis az adott játszóra jellemző színészi eszköz eltúlzása. Spindler Béla és Lugosi György például, miután végighallgatta, ahogy a „Ne húzd, hogy a szerelemnek boldogság a vége” apropójából Molnár Piroska a pofájukba énekli Cecília minden vélt és valós sérelmét, a szó legszorosabb értelmében rákényszerítik a közös kánkánra. Miközben Kulka János reményt vesztetett szerelmi vallomásként énekli, Sáfár Mónika pedig blazírt arccal hallgatja az „Egy a szívem egy a párom” sorait, a kataton állapotban leledző Ady Endre leesik a székről, végig gurul a padlón, majd rókázva kirohan a színről. Ilyen állandó ellenpontként funkcionál a főszereplők és a tömeg viszonya. A Mohácsi-rendezések esetében megszokott, hogy a mondat állítmánya mellé tolakszik egy fura szószerkezet, szó, hangsor, s az egyértelmű színházi jelből egy verbális, majd paralingvisztikai és gesztusjelekbe torkolló asszociációsor alakul ki. Ez esetben pontosan így tolakszik a protagonisták és az általuk alakított szerepkörök közé az a csoportképekben létező kar, akiknek arcai minden felvonásban más szerepet alakítanak, s ily módon rendszeresen párbeszédbe keverednek nemcsak korábbi szerepeikkel, nemcsak a színészi énjüket reprezentáló klisékkel, hanem saját arctalanságukkal is.2

Mohácsi János: 1916. A Csárdáskirálynő, 1993.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete