Rendezés

Taub János rendezését aprólékos műgond jellemzi. Az egységes, zárt térben valódi tárgyak, bútorelemek valóságos tárháza zsúfolódott össze, a három szereplő mértani precizitással megrajzolt mozgása és pontosan lekottázott beszéde mégis a többértelműség, titokzatosság atmoszféráját árasztotta. A felszín hiperrealista látszata mögött finoman rejtett szálakon bontakoztak ki az abszurditás, a nonszensz mozzanatai, amelyek bizonytalanságot keltve az egyértelmű értelmezhetőség ellen dolgoztak, és folyamatosan meghökkentették a nézőt. Az abszurd elemek következetesen jelentkeztek a kommunikáció lehetőségét felfüggesztő dialógusok kezelésében, s fontos szerepet kaptak a késleltetett reakciók. A színészek gyakran késve reagáltak a dialógus korábbi szakaszában elhangzottakra, vagy indokolatlannak látszó módon tértek vissza rá, ezáltal is a többértelműség irányába billentve a játékot. A rendezés nagy gondot fordított a több hosszú monológ kidolgozására. A korabeli színjátszás a monológok előadásában gyakran általános, a helyzettől némileg függetlenedő technikai sémákat érvényesített.1 A gondnokban a monológok meghökkentően szokatlan funkciót és felépítést nyertek. Hosszú tirádák hangzottak el szinte monoton módon, egysíkú hangszerelésben, majd éles, nonszensznek tűnő fordulattal más megvilágításba helyeződött a tartalmuk. A hangzás dinamikája, zeneisége gyakran fontosabbá vált, mint a verbális közléstartalom. Taub ily módon is hangsúlyozta a személyek közti kommunikáció folyamatos elsatnyulására vonatkozó koncepcióját. A rendezés kiemelten fontos része volt a Pinter által előírt szünetek és csendek kezelése. E két elem más-más funkcióval bírt. A szünetekben a szereplő lelki- és gondolatvilágában tovább szövődött a szituáció, a csendek azonban szinte felfüggesztették és nagy feszültséggel telítették a játékot. Az előadás kikezdte a korabeli játékkonvenciókhoz kapcsolódó azon beidegződést, hogy csak akkor van érvényes színészet, ha a játszók folyamatosan beszélnek: társalognak egymással, közlik gondolataikat. A gyakran provokatív hosszúságú szünetek és csendek az előadás stílusának meghatározó, szinte kottázhatóan kiszámított pontosságú elemeivé váltak. A színészvezetés elmélyültségének köszönhetően mégis spontánnak, jelenvalóságában megtörténtnek hatott a színészi játék a szigorúan rögzített előadásban.

Taub János: A gondnok, 1969.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete