Rendezés

Az előadás címe, A mosoly birodalma mérhetetlenül fals, ezért kelet-európaian groteszk-vicces konnotációt teremt Lehár Ferenc A mosoly országa közismert operettvilágával. A megidézett operett és a Műcsarnok tényleges tere az emlékezés helyein köti össze a magyar történelem karakterisztikus vonásait, a kispolgári giccskultúrát a kisproletári csasztuskákkal.

Jeles András rendezése fotó-improvizációkra épül.1 A társulat Kardos Sándor Hórusz Archívumában szereplő képekre építette az előadás élőképeit, melyek elrontott perspektívával, hibás keretezéssel, véletlen szerkesztéssel2 kifacsart mozgást, fals testet, érthetetlen helyzeteket mutattak.

A játékosok és narrátoraik verbálisan megegyező, de a reprezentációban eltérő formát öltő szövege többféle viszonyt ábrázol. A durva, hamis hangokat harmonikussá simító énekes szól, tolmácsol az egyszerűbb, de torz nyelvet beszélő fogoly és fogvatartó helyett. Ezzel nemcsak a fogoly és a Rendőrfőnök kettősét értelmezi összetartozónak, de a nézőt és a narrátort is. Mivel az értés dimenziója a narrátorok világához tartozik, a nézői azonosulás is a harmónia közegét találja meg. Ugyanakkor Jeles éppen a beszéd és narrálás elcsúsztatásával (miként Erdély Miklós a Tavaszi kivégzésben) a történetalakítás, az értelmezés szempontválasztása, a verbális kommunikáció megrögzött elsődlegességét mutatja meg. A „más beszél helyettünk” színpadi helyzet a lázadás mozzanatait hordozza.

Jeles András: A mosoly birodalma, 1986.Színházkulturális kontextusDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete