Színházi látvány és hangzás

Az előadás – az Universitas ezen korszakának más előadásaihoz hasonlóan – minimális számú kelléket és díszletet használt. A színpad terében egy körülbelül 50 cm magas dobogó állt, ezen verte a kápó (Kristóf Tibor) az ütemet egy bottal, miközben a rabok libasorban futottak körülötte. A dobogó részben praktikus szerepet töltött be, ugyanis nyikorogtak a színpad deszkái; ha azon játszottak volna, nem lehetett volna hallani a szövegmondást. Ruszt azonban esztétikai funkciót is tulajdonított a dobogónak, szerinte a deszkára való fel- és lelépés illetve a derékszögeket használó színészmozgatás révén „megemelték a realizmust”, használták, de a térszervezésnek köszönhetően el is távolították.1

A teret hátulról fekete körfüggöny határolta, melyen kifröccsent vér, és egy négyzet alakú, börtönfalat idéző képkivágat volt látható.2

A rabok egyszerű zsákvászonból készült ruhát és sapkát viseltek, mellükre nyomtatva egy-egy sorszám volt olvasható. Meztelen lábaikon fapapucsok voltak, ennek csattogása tovább fokozta a kápó botjának monoton zuhogását. A rabok a kezükben jókora köveket cipeltek.

Az előadás terét homogén fehér fénnyel világították meg.

A színpadot a nézők felé szögesdrótkerítésre emlékeztető háló zárta le, ehhez rogyott le időről időre a három nevesített szereplő, hogy a nézők felé fordulva mondják el szövegüket. Az Egyetemi Színpadon a nézők a játéktértől kissé odébb, felcsapható székeken ültek, a külföldi turné során viszont volt, hogy a befogadók fizikailag közelebb kerültek a játékhoz.3

Ruszt József: A pokol nyolcadik köre, 1967.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete