Színházi látvány és hangzás

Az Tragédia-előadások formakultúrájának problémája a Paulay-rendezéstől kezdődően összekapcsolódott a mű értelmezésének eszmei-gondolati problémáival. A Vámos-rendezés képi világát (díszlet: Csányi Árpád) egyfajta eklektikus disszonancia szervezi, amelyben – szinte teljesen követhetetlenül – hol illusztrálja, hol nem a látvány és a hangzás a szöveget.1  Így leginkább összekeveredni látszik egy jelmezeiben (jelmez: Vágó Nelly) és olykor kellékeiben is korhűségre törekvő, hagyományos történelmi színjátéksor képillusztrációs festőisége, a szöveghelyeket hangzásban megformáló „zeneiség”2  (zene: Simon Zoltán) és egyes vizuális elemek absztrakcióra késztető/kényszerítő stilizáltsága.3

A majd az egész játékteret lefedő, egyik oldalán erősen megemelt forgószínpad mozgása segíti ugyan a gyors színváltozásokat, azonban az így két térsíkra osztott színpadon sem az nem lesz nyomon követhető, ki és mikor léphet/nem léphet az alsó vagy a felső térszintre, sem pedig az, hogy az alul és felül történtek miért éppen ott és nem az ellenkező térrészben játszódnak. Hasonlóan problematikus a színpad közepi süllyesztő rézsútos megnyitása, amelynek járást biztosító funkcióján túl nem látszik más értelmezhetősége, holott a Tragédia gondolatrendjét tekintve nem hagyható figyelmen kívül, hogy ezáltal egy harmadik térszint – a lent, egy al(só) világ – is megképződik.

A színpadot és a nézőteret elválasztó fekete tüllháló, amelyen színváltozásokkor absztrakt foltok vagy Ádám egyre zaklatottabb (és újabb értelmezési problémaként: a színek között is mindvégig alvó) arcának diaképei jelennek meg, ugyanúgy az álomdramaturgia túlmagyarázott illusztrációi,4  mint a rendre szétáradó műfüst vagy a fekete hátsó horizontra vetített roppant didaktikus korképfestő, olykor mozgó fényábrák (a 7. színben egy ikonrészlet, a 12-ben képletek, állatok, ásványok, növények, könyvek, műszerek és fegyverek, a 13-ban pedig a tejút látható).5

Hevesi Sándor 1923-as rendezésével6  párbeszédbe lépve Vámos/Csányi látványképei is erőteljesen ráutalnak bizonyos képzőművészeti előképekre, így főképp Zichy Mihály romantikus illusztrációira (pl. az 1. szín angyalainak látványában és térbeli elhelyezésében, a 13. szín képbeállításában, de az előadás jelmezeiben és világításában is tetten érhetően), illetve egyes kritikusok – erőteljesen vitatható – megállapítása szerint több szín is Bosch vízióinak hatását mutatja (pl. A bizánci szín groteszk maszkjai, London utolsó ítéletet idéző haláltánc-újrafogalmazása, Az eszkimó szín jégvidékének havas, jégtömböket imitáló elfedett szereplői).

Az előadás vizuális elemeinek következetlenségei olykor önértékükben is képtelenek, ráadásul annak a kusza történelemfilozófiai, de szilárd színházesztétikai álláspontnak az eredményei, amelyek elkerülhetetlenül okozzák a színrevitel kudarcát. Ádám és Éva a paradicsomban például úgy meztelenek– bár ezt még tekinthetjük jól ismert játékkonvenciónak –, hogy fügefalevelek takarják el ágyékukat (amely alatt ráadásul Éva harisnyanadrágot visel). A paradicsomon kívüli színben továbbra is a láthatóak az előző szín, A paradicsom földjét takaró zöld műanyaglevelek. A római színben a meredő phalloszú istenszobor alatt dőzsölő kéjenc Éva/Júliára műanyag halat tesz Lucifer/Miló.7  A konstantinápolyi színben a keresztesek elől menekülő bizánci polgárok futás közben viszik ki a rómaiak otthagyott ételmaradékát. A prágai színben Éva/Borbála A paradicsomon kívüli szín barlangjának terébe viszi be udvarlóját, a 3. udvaroncot.

A londoni színben Éva/Polgárlány ékszerei nem, legfeljebb a szenteltvíztartóba helyezett virágcsokra változik át „phallosz-csokornak látszó háromágú valamivé, ami kígyócskák gyanánt kibólogat a szenteltvíztartóból”8 . A londoni szín zárlatában az akasztás hírére izgatott polgárokat az akasztott ember előtt álló katonák kivétel nélkül lelövik (!), majd az agyonlőtt, halott tömeg feléled, s az obligát sírgödörbe ugrás helyett egymást csoportosan emelgetve mondják el haláltáncmondataikat.9  Az eszkimókép forgószínpadának jégvidéke a londoni szín „halott tömegének” fehér rongyokkal elfedett, mozdulatlan testeiből alakítja ki terét, akik a jelenet végén (az előadásban fel nem fedezhetően, de megismételve Vámos értelmezését: mintegy az atomkatasztrófa borzalmainak víziójaként és a hótömbökből feltámadó emberiség zajaként) ordítják el a Madách-mű ikonikus mondatait.

Vámos László: Az ember tragédiája, 1983.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete