Színházkulturális kontextus

“A pécsi balett születése pillanatában sajátos, napjainkig különleges történelmi szerepet vállalt magára.”1 Az 1956-os eseményeket követően a magyar kultúrpolitikában bekövetkező enyhülés – a kádári “konszolidáció” – a magyar színházi berkekben a haladóbb modernista irányok térnyerésével járt. Ezzel egyidejűleg a sajátos cenzúra mellékhatásaként megszületett a sorok közt olvasás kultúrája. A magyar táncművészet területén az 1948-1950 közt lejátszódott polgári kontra népi alapon zajló átrendeződés egyik vesztese a magyar modern táncművészet, a mozdulatművészet lett. A hivatalos táncélet száműzte azt, ami nem felelt meg a szovjet típusú táncstruktúrának: csak a balett és népi eredetű műfajok (“haladó hagyományok”) maradhattak meg. A hazai táncművészet megújításának fórumai a támogatott balettművészet és a frissen alapított néptánc intézményei lettek. A korábbi oktatási struktúrát leváltva 1950-ben létrejött a hivatásos táncosokat képző Balettintézet. Egy évtizeddel később, 1960-ban az ÁBI növendékeire a szakmai létszám telítődése miatt nem tartott igényt az Operaház. Pécs bár nem rendelkezett tánchagyományokkal, de kulturális-egyetemi és ipari-közigazgatási központ volt, így a korabeli kultúrpolitika számára az egyik lehetséges táncbázisnak ígérkezett.2 1959-ben a Pécsi Nemzeti Színház élére új, haladó gondolkozású igazgató, Katona Ferenc került, aki fantáziát látott egy több tagozatú színház megvalósításában. A tánckar önálló bemutatkozásával elégedetlen Katona az egyik vendég koreográfust, Eck Imrét kérte fel a balett együttes létrehozására. Ecket minden érdekelte, ami színház vagy a színház működése – a rendezés, a próbák, jelmezek – egyaránt. Ideális személy volt egy kísérletező, modern, de mégis balett alapon működő együttes vezetésére, amelyre a kultúrpolitikának a nyugat felé szüksége volt.3

Eck Imre: Az iszonyat balladája, 1961.Színházkulturális kontextusDramaturgiaRendezés és koreográfiaSzínházi látvány és hangzásA táncosok alakításaAz előadás hatástörténete