Dramaturgia

Az 1961. januári bemutatóra Eck Imre három előadást tervezett: a Változatok egy találkozásra és a Concerto a szivárvány színei mellé legelőször a Porbahulltak mennyegzőjét, majd pedig az olasz comedia dell’arték hatását mutató Francia Salátát. A Milhaud – Francia saláta zenéjére elkezdett balett bemutatását, Lendvay Ferenc, a főrendező nem támogatta, helyette az utolsó pillanatban, egy hónappal a bemutató előtt kezdődött meg az új darab kidolgozása. A koreográfia egyszerre született a zenével, Szokolay a zeneszerző, Eck és Katona együtt találták ki a cselekményt.1 Eck kezdetben a Szent Erzsébet legendát szerette volna színre vinni, ám Katona javaslatára kevésbé ideologikus környezetbe helyezték a művet: a keresztény téma háborúellenes darabbá vált.2 A történet egy kivégzési jelenet köré szerveződik: egy lány vár kivégzésére az akasztófa előtt a nyers kisvégző pódiumon, ő az elítélt. A pódium alól előkúsznak az őrei, a három csukaszürke: a hatalmas, a fiú és a nő. Megkínozzák áldozatukat. A fiú megsajnálja a lányt és mikor a másik kettő távozik, jelét adja, hogy vonzódik hozzá. Segíteni próbálja a szökésben, ám az áldozat kételkedik a szándékában. A fiú bizonyítékul letépi az egyenruhája gallérját. A visszatérő hatalmas rajtakapja őket, meg akarja ölni a lányt. Késpárbaj alakul ki a két férfi között. A hatalmas leszúrja a fiút, aki utolsó erejével a földről felkelve megöli támadóját. Mindkettő elterül a földön. Erre a képre lép be a nő, aki bosszúból megvakítja a lányt. Csakhogy ez nem hoz neki megnyugvást: a vakon is felmagasodó alakot látva, a két halott között körbetekintve rátör a félelem. Elmenekül, vissza a dobogó alá. A téma a háborút egészen közelről, csak egy példa felmutatásával, az egyénen, egyéneken keresztül mutatja be. Közben végig megtartva a mártíromságtörténetek eszköztárát: a keresztfára emlékeztető akasztófát, a katonákat idéző csukaszürkéket, a megvakítás aktusát. A mondanivaló pedig a háborúnál általánosabb: a rendszer parancs szerint működő fogaskerekei szembe kerülnek a bennük lakozó erkölccsel. A külső parancsot mindig legyőzi az erkölcs parancsa: míg a fiú nyíltan szembeszegül annak, a nő, bár betartja, lelkiismerete büntetésével kell számolnia. Uhrik Dóra szavaival: Eck Imre darabjainak újdonsága a gondolatiságban rejlett: „Aczélék ennyit láttak belőle. Az addigi mese balettek helyett emberekről kezdett szólni a tánc. Emberi problémák, emberi kapcsolatok jelentek meg a színpadon, mindig olyan megvalósításban, amelyben a humánum győzedelmeskedett.3 Az Iszonyat balladája tehát a Concertóhoz hasonlóan morális mondanivalóval bírt, amelyet a szinte jelnyelvszerű mozdulatok tettek érthetővé. Az erkölcsnevelő szándék inkább jellemző a modern táncos szemléletmódra, mint a balettra. Ahogy az egy este keretén belül előadott, több, egymással nem összefüggő rövid koreográfia előadása is. Eck Imre gyermekkorát az Opera közelében töltötte. Nádasi Ferencnél, majd az operai iskolában tanult táncolni. Nádasi iskolája találkozási pont volt a mozdulatművészekkel: többen közülük tőle tanultak.4 Sőt 1935 után, amikorra elvárttá vált a balett a mozdulatművészeti oktatásban, a Dienes iskolában felesége, Nádasi Marcella tanított. Ugyanakkor az ötvenes években Eck, aki akkoriban a Nemzeti és a Madách Színház tánckaránál dolgozott5 az ott tevékenykedő Szöllőssi Ágnes és Kármán Györgyné Vidor Judit ex-mozdulatművészek számára koreográfiákat tervezett. A hasonlóság így nem csupán véletlen.

Eck Imre: Az iszonyat balladája, 1961.Színházkulturális kontextusDramaturgiaRendezés és koreográfiaSzínházi látvány és hangzásA táncosok alakításaAz előadás hatástörténete