Az előadás hatástörténete

Vámos László mint a Nemzeti Színház művészeti vezetője, a Magyar Színházművészeti Szövetség főtitkára és a Színház- és Filmművészeti Főiskola elismert mesteroktatója és tanszékvezetője látszólag karrierjének csúcsán volt a Bánk bán 1987-es bemutatásakor.1 Csakhogy a visszaemlékezők szerint „a legkorrektebb színházi ember”,2 „ a színház lovagja”,3 akinek színészközpontú színházszemlélete az 1960-70-es években annyi legendás előadást hozott létre, az 1980-as évekre leginkább egyfajta konzervatív, a színházi tradíciókat mint diktátumokat rögzítő retrográd szemléletté vált. S bár egy új és indulásukkor igen sikeres színészgenerációt tudott – főképp Kerényi Imrével és Sík Ferenccel karöltve – a Nemzetiben dolgoztatni, a generációk játékszemléletének dialógusát nem volt képes létrehozni. A Nemzeti Színház „rendszerváltozása” így az ő művészeti vezetése alatt nem történt meg. Kárpáti Aurél az 1951-es Major–Vámos-féle közös Bánk bán-rendezés kapcsán megállapította: „/…/ Katona drámája a nemzet válságos napjaiban mindig megújuló, iránymutató fénnyel világított a színpadról,[amelynek] életrekeltése /…/ a maga korában a legnagyszerűbb, legemlékezetesebb forradalmi tett, irodalmi és politikai viszonylatban egyaránt”. 4 A harminchat évvel későbbi Bánk bán-előadás viszont csupán az egyik állomása lett annak a kudarctörténet-sorozatnak, amely előtte és őt követően sem tudott megküzdeni a Katona-szöveg újraértelmezésével, jelenben való olvasásával, s mint ilyen, egyszerűen egy lett az ifjúsági-ismeretterjesztő előadások sorában.5

Vámos László: Bánk bán, 1987.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete