Az előadás színházkulturális kontextusa

Ruszt az 1990-es évek első felének kiemelkedően jelentős független színpadi előadásai után újabb (életművének utolsó) társulatszervező kísérletébe kezdett, amikor előbb a Budapesti Kamaraszínház tagjaként, majd 1995-től művészeti vezetőjeként folytatta több évtizedes „misszióját”, klasszikus magyar és külföldi drámákat radikálisan újraértelmező előadássorozatát.1

Életműve utolsó nagy magyar klasszikusértelmezése – a másfél évtizedes visszatérő tervezést követően, a millecentenárium évében bemutatott Bánk bán ’96 – különösen izgalmas abban a tekintetben, hogy a Magyarországon az 1990-es években egyre pontosabban definiálódó gondolatszerkezeti változás sok ekkor induló, nála akár generációkkal fiatalabb rendezőt (pl. Mohácsi Jánost, Novák Esztert, Csányi Jánost, Telihay Pétert, Bagossy Lászlót, Hargitai Ivánt) szintén klasszikus műveken keresztül történő világ- és színház-definícióra sarkallt.

Ruszt folyamatosan megújulni képes színházszemlélete és gondolati nyitottsága alapján Bánk bán ’96előadásának tétje nem az volt, hogy a magyarországi diktatúra kettősbeszéd-szükségszerűségének megszűntével hogyan tud érvényes maradni az új kulturális helyzetek értelmezései számára, hanem hogy a klasszikus szöveg újragondolásában milyen interpretációs játékmódokat választ.

Ruszt József: Bánk bán ’96, 1996.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete