Színészi játék

A szereplők tehát egyszerre identitás- és színháztörténeti szólamok hordozói, akik hol a historizáló-deklamáló, hol a pszichologizó illúziószínház játéktradícióit (pontosabban azok csődjét) mutatják meg, s teszik műviségükkel olykor komikum forrásává.1

Ruszt előadásában a stílusegység hitelességdekonstruálása gyakran a tragikus-patetikus és komikus-ironikus-szatirikus elemek keveredésében jelenik meg. Évtizedes lélektani realista szerepábrázolás hagyományát játszatja újra Petur meghódoltatásának, Melinda megtébolyodásának, Bánk és Gertrudis viszonyának vagy a királynégyilkosságnak a jelenete, miközben a nemzeti tragédia játéktradíciójától korábban szinte teljesen idegen Bánk bán-i komikum olvasáslehetőségét is megmutatja. Ottó hasban szúrja Biberachot, mire a lézengő ritter közli Miska bánnal: „Ottó döfött le – hátulról”, Ottó Melinda elcsábítását követően vörösesszőke parókát vesz fel, s így bujkál nővére és Bánk elől. Az illúziószínházi játékmód kliséinek megidézésével ugyanígy válik nevetségessé az álomkóros és/vagy részeg Mikhál bán (Tyll Attila), a hordószónokként hőbörgő, olykor toporzékoló Petur (Avar István) és a békétlenek mindent érzelem nélkül, hangosan szajkózó csapata.2

A megidézett játékhagyományok anakronisztikus, olykor stílusparódiának ható hamis hangjai és régvolt Bánk bán-előadások fotódokumentumait idéző jelenetbeállításai szinte bábszerűvé teszik a figurákat: Gertrudis a hatalom és nőiség hisztérikus megszállottjaként mintegy hozzátapad trónjához és uralkodói palástjához, Bánk kardjához, Melinda őrületét fejének ingatásával és távolba tekintéssel jelzi, Petur dühében toppant, Biberach (Pindroch Csaba) az intrikusi szerepkör játékkliséit használja („félre”-megszólalásokban beszél, grimaszol, gúnykacajt hallat, mozdulataiban is ármánykodik).3

Ruszt a Bánk bán-értelmezések sokszoros felülírását hajtja végre újfajta szerepolvasási stratégiáival. A hidegvérrel mosolygó, minden mondatában hamis Ottó (Kamarás Iván) és Gertrudis (Egri Kati) között sejthetően incesztuózus kapcsolat van: Ottó, akit a Katona-szöveg is „fajtalan vérűnek” nevez, folyamatosan nénje lába közéhez nyúlkál. Melinda pedig, akit a játékhagyományhoz képest idősebb színésznő, Egri Márta játszik, egyáltalán nem utasítja el, sőt, láthatóan élvezi a jóképű Ottó közeledését („Ó, én csak sírhatok” – mondja, miközben beszédére rácáfolva nevet, s mintegy nyilvánosság előtti szexuális előjátékként az ifjú herceghez tapadva keringőzik tovább). Gertrudis és Melinda alakja – a majdnem egykorú Egri-nővérek együtt játszatásán túl is – izgalmasan kapcsolódik össze: akár riválisokként, akár hasonló női sorsok megtestesüléseiként is olvashatóak, hiszen mindkettejüket hosszú időre magára hagyta férje, s férjeik híján mindketten Ottó nemcsak szexuális, hanem életükkel is fizető áldozataivá válnak.

Újvári Zoltán Tiborca sem az elnyomott parasztság megszemélyesítője, hanem a túlélni akaró és mindenkor éhes kisemberé: hol agresszíven lejmoló koldus, hol háborús túlélő, bakaruhában, aki a báli maradékot tömi magába, miközben méltatlankodva öklendezi fel a mustáros kolbászt és panaszáradatát.

Gálffi László Bánkja az egyetlen szereplő, akit nem a manipuláció és az ámítás irányít. Ruszt több előadásának is visszatérő színésze,4 s most is Ruszt életművének emblematikus figuráját játssza: a világ, az emberiség, a haza bűneit magára vállaló, hősi pátosszal és szenvedéllyel küzdő, de rákényszerített szerepeiben voltaképpen sodródó áldozatét, akinek „profán passiója” ironikus beavatási szertartássá torzul az Endrével való előadászáró kézfogásban.5 Bánk kívülállása, mássága és naivitása ebben a politikai, társadalmi közegben integrálhatatlan, választása nincs, legalább külsejében hasonulnia kell a környezetéhez.6

Az előadás zárójelenetében érkező II. Endre rezzenéstelen arcú, professzionális és roppant fiatal állami vezető (Haás Vander Péter), akinek talán egyértelmű, talán mindegy is Gertrudis bűnössége vagy bűntelensége („Ő a hibás, hiszen másképp nem ölte volna meg magyar” – mondja mindenféle önsajnálat és hezitálás nélkül). Lopva az órájára néz, majd a fekete napszemüveges, testőr kinézetű Solom (Dózsa Zoltán) zsebéből hozzá kerülő, tehát előre megírt papírlapról olvassa fel diplomatikus és előadászáró békítő mondatát („Előbb mintsem magyar hazánk – Előbb esett el méltán a királyné!”). Egyetlen könnyet ejt feleségéért, s könnye letörlésének mozdulatában ugyanaz a gesztus ismétlődik meg, amelyet Bánk Mikhálért használt korábban. A két feleségét vesztett férfi ebben a mozdulatban azonosítódik egymással, s immár azonos viseletben, azonosan kideríthetetlen motivációval fogják egymás kezét.

Ruszt József: Bánk bán ’96, 1996.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete