Az előadás hatástörténete

Jellemzően a kritikai reflexió korabeli (1996-os) állapotára és elvárásrendszerére, szinte totális tanácstalanság, dühödt, bosszankodó értetlenség és dialógusképtelenség fogadta az előadást.1 Még a néhány – Szántó Judit és Koltai Tamás – kivételnek tekinthető, elsősorban nem értékelő, hanem értelmező elemzés sem tudott mit kezdeni a mise-en-scene performatív sokszínűségével, a játékmódok egymást átíró, mellérendelő pluralizmusával.2

Holott a Ruszt-előadás feltétlen érdeme, hogy a különféle dramatikus és teátrális hagyomány egymásra írásával mindenekelőtt a dráma színpadi interpretációihoz kapcsolódó elvárásainkat kezdte ki. A harmonikus kompozíciót folyamatosan megtörő teátrális stilizációval, az eltérő színházi kódok és konvenciók újrakeverésével (a megőrzés és újraírás játékával) történeti konvencióink létrejöttének és hiteltelenítődésének mechanizmusával szembesített, miközben a klasszikus szöveg újraértelmezésre alkalmas nyitottságát is megmutatta.3

A újragondolásban megformálódó interpretációs játékosság, a reprezentáció játékba hozatala, a közelség és a megmutatás gesztusa, amely distanciát teremt néző, történet és játékos között, mind olyan izgalmas kérdésfelvetések, amelyek Ruszt Bánk bán ’96-előadását nemcsak az 1990-es évek magyar színháztörténeti paradigmaváltása, hanem az ezredforduló nemzetközi színházi irányzatai felől is szemlélhetővé teszik.4

Ruszt József: Bánk bán ’96, 1996.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete