Rendezés

A rendező kiforrott stílussal teremtette meg a produkció világát: nemcsak az előadás dramaturgja, hanem a játéktér és a jelmezek megalkotója is volt. Barabás Olga úgy aktualizált, hogy teremtett világa máig érvényes maradt1 : ha a rendezői stílusát meg kellene határoznunk, a posztmodern költőiség lenne a legmegfelelőbb. Don Juan retorikája nem a kétségbeesésé volt, nem is a motiválhatatlan optimizmusé, inkább a hiányé, egy a Fausténál földibb, emberibb hiányé: valami megfoghatatlané, ami minden bűnben és ölelésben hiányzik; mintha mindig most próbálta volna befejezni önmagát. Barabás Olga rendezési bravúrja az előadás ritmusa, tempója lett: olyan szintre pörgette fel a jelenetek sorát – fizikailag is –, hogy azok végig a robbanás előtti pillanatban játszódtak. Nem emelt ki egyetlen témát sem, a mindent akarta megmutatni, egy örökké álmodott itt és most állapotban. Minden helyzetet és konfliktust polarizált, a figurán belül a mindenkori emberi ellentétpárokat – még a filozófiai értelemben vett ellentétek szintjén – is, ekképp mutatva fel azt, ami van. Nincs hóhér és nincs áldozat, nincs győztes és nincs vesztes, noha látjuk, hogy pármelyik pillanatban lehetne. Ilyen helyzetben a lét, az élet tétje egyre kisebb kellene legyen, ám itt egyre nagyobb lett; a szenvedély és a rezignáció közé kifeszített vékony, bomló kötélen egyensúlyozott minden figura,2 minden ember.

KÉP CFönn: Bartha Boróka (Donna Elvira), jobbra: Váta Loránd (Sganarelle) és Pálffy Tibor (Don Juan). Fotó: Barabás Zsolt (1997). Forrás: a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Archívuma és Dokumentációs Tára
Barabás Olga: Don Juan, 1997.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete