Színészi játék

Harag megújult rendezői elképzeléseiben a színészeké a döntő szerep:1 „ha a színészek nem tudnak hangulatot teremteni, azt semmi sem pótolhatja. Az a célkitűzésem, hogy a színészben összpontosuljon minden (…) Fontosnak tartom, hogy a színész »használja« a díszletet, a koncepción belül maximálisan éljen a díszlet nyújtotta lehetőségekkel.”2 Kolozsvári átszerződése előtt, tulajdonképpen a vendégként rendezett Páskándi-dráma szereposztásával3 már hozzáfogott az elképzeléseinek leginkább megfelelő „Harag-csapat” kialakításához. A társulatból Héjja Sándor, Sebők Klára, Vadász Zoltán, Barkó György, Péterffy Gyula lettek e „kemény mag” állandó színészei.4 A játékstílusnak, amelyet velük és általuk alakított ki, több elemét az expresszionista színjátszás eszköztárából vette, s ez már a Páskándi-dráma bemutatásakor is érzékelhető volt.5 Éppen a Lócsiszár kapcsán Harag saját rendezői kételyeiről is vall e játékstílus harsányságát illetően: „Tudom, hogy jó előadás, de a világ, amelyben játszódik, kegyetlenebb volt, mint ahogy mi ábrázoltuk. Visszatartott, hogy ezer ember nem bírná el, amit még a hitelesség érdekében bele kellene adni az előadásba.”6 A kritikai visszajelzés alapján úgy tűnik, néha még az is sok(k) volt, amit a rendező „beleadott” az előadásba: a két jóbarát egymást tépő vitáinak állandó fortissimója, az áhítat pillanatai után a nőfaló főúri társaság apácagyalázó tombolása, ezt követően a díszlet színpadot és nézőteret (szó szerint) megrázó, robajló összeomlása, majd a leginkább sokkoló látványelem, ugyancsak az ostromjelenetben: a színpad előterében egy „vágott” toroksebből az egész arcot elöntő vér.7

 

Harag György: Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1975.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játék Színházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete