Színészi játék

A karakteralakítás kihívás, amikor a hivatásos színészek mellett a civil statiszták tömege is a játékosok együtteséhez tartozik: a színészeknek egyszerre kell kitűnniük és beolvadniuk a tömeges képekben.1 A színészi visszaemlékezések szerint a kellékek nélküli üres térben fontos volt megtalálni az egyénített gesztusokat, amelyek a belső lényegüket kifejezve jellemezték őket.2 Így vált karakteres jellemvonássá, ahogy a Báró (Csíky András) pipiskedik; ahogy Bubnov (Barkó György) pótcselekvésként öklével dörzsöli az orrát ; ahogy Luka (Vadász Zoltán) elnéző jósággal vegyíti önironikus játékosságát ; ahogy Násztya (Váli Zita) giccsesen érzeleg.

KÉP BSzéles Anna (Natasa) és Vadász Zoltán (Luka). Fotó: Csomafáy Ferenc (1979). Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tára.

A kritikák szerint egy, a szereplők lelki alapállását hitelesen egyénítő, a Gorkij-színrevitelek sémáitól mentes játékstílussal találkozhatnak a nézők,3 amelyen helyenként (pl. Vitályos Ildikó Vasziliszájában vagy Széles Anna Natasájában) átüt ugyan a régi, patetikus iskola, de amely egyes színészekből a hozzájuk tapadt stílustól és zsánerektől eltávolodó megformálásokat hív elő: Senkálszky Endre Kosztiljevje

KÉP CSenkálszky Endre (Kosztiljev) és Péterffy Gyula (Színész). Fotó: Csomafáy Ferenc (1979). Forrás: Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tára.

vagy az addig jobbára nyalka hősszerepekben feltűnő Czikéli László Klescsje a példa az új játékra.4 Bár Péterffy Gyula a régi manírokat a Színész játékába reflektáltan építette be.

Harag György: Éjjeli menedékhely, 1979.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete