A rendezés

Gellért Endre rendezése azért „mesteri és mintaszerű teljesítmény”,1 mert a Németh László-i „papírszínház” gondolati-érvelő párbeszédeit a lélektani realista színház eszközeivel szólaltatta meg – ebben rejlett a rendezés kínálta feszültség.2 Formanyelvére jellemző, hogy miközben „ő maga szinte eltűnt az előadás mögött”,3 „fáradságos munkával kereste meg azt az optimumot, ami a szerep igényeiből, a színész képességeiből és fizikai adottságaiból kifejthető.”4 A rendezésben Gellért „döbbenetes erővel hozza felszínre a darab, belső, rejtett, látszatra sokszor cselekménytelen drámaiságát. Galileinek és ellenségeinek érvei szikrázva csapnak össze, az elvont gondolatok kitapintható igazságokká, eleven érvekké, reális erőkké válnak a színpadon.”5 A darab ritmusa a klasszikus dramaturgia szabályai szerint szerveződik: egyenletes ívben, crescendo-szerűen készíti elő a harmadik felvonás tetőpontját alkotó, az inkvizíció börtönében zajló jelenetet. A pontos alapossággal kimunkált előadásban a rendező az atmoszférakeltés eszközeivel is igyekezett felerősíteni azt a drámaiságot, amely tehát nem elsősorban a cselekmények fordulatai, hanem a két igazságrendszer között lévő ellentét révén teremtette meg a darab feszültségét.6 Németh László drámájában elsősorban eszmei, erkölcsi vagy lélektani színtéren artikulálódnak a legerőteljesebb konfliktusok, így a rendező mind a játéktér, mind a jelmezek tervezésében és megvalósítása során igyekezett érzékeltetni a fennálló ellentéteket, azonban elkerülni a parabolisztikusságot.7

 

Gellért Endre: Galilei, 1956.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete