Dramatikus szöveg, dramaturgia

Gyermektragédiában zajló drámamunka fókuszában az alábbi kérdés áll: hogyan kerülhették volna el személyes tragédiájukat A tavasz ébredése című Wedekind-darab figurái?1 Vagyis míg a felnőtt közönség számára készült rendezések az ébredező szexualitás társadalmi viszonyoktól függetlenül aktuális aspektusait emelték ki, addig a Kerekasztal a szülők és gyerekek közötti kommunikáció zavaraira koncentrált, és a felelősség kérdésével foglalkozott.2 Annak érdekében, hogy a színész-drámatanárok artikulálhassák a legfontosabb kérdéseket, a mintegy három órás program a darab temetői jelenetének elejével kezdődött és egy, a jelenetsor megrendezettségére reflektáló fejtéssel folytatódott.3 Majd a dramatikus szöveg néhány mondatosra húzott jeleneteiből álló, negyvenöt perces színházi jelenetsor külön-külön demonstrálta Wendla, Marci és Menyus történetét. A „fókusz” szempontjából kulcsfontosságú jelentek törvényszerű ismétlődése a három történet közötti összefüggést jelezte,4 az a döntés, hogy a résztvevők egy-egy szerepben két-két színész-drámatanárt is láthattak, egyértelművé tette a különböző figurák adta ösztönös válaszok és az egyaránt szigorú társadalmi elvárások közötti, tragédiához vezető távolságot; a történet központi motívumaira épülő, bohóctréfaszerű átkötések és az elhangzó dalok pedig tagolták és elválasztották egymástól az élettörténeteket.5 Ezt kontextualizálta a szünetet követő egész csoportos beszélgetés, melynek során a foglalkozást vezető drámatanár (Kaposi László) egyfelől olyan információkat osztott meg a diákokkal, amelyek érzékeltették a korunkat és a századforduló polgári világát elválasztó időbeli távolságot,6 másfelől kitalált háttér-információkat közölt a szülői karakterekről, megteremtve a drámamunka játék-keretét. A résztvevők és a fiktív szerepüket immár csak a diákok emlékezetében hordozó színész-drámatanárok három csoportban folytatták a munkát: Wendla, Marci és Menyus nézőpontjából beszélgetés illetve állókép- és jelenetkészítés során járták körül a dramaturgiai munka központi, ám mind a színházi jelenetsorban, mind a „fejtésben” szándékosan nyitva hagyott problémákat. Hiszen a TIE pedagógiai elvei értelmében még a foglalkozást lezáró prezentáció során sem kell megszületnie egy olyan erőltetett konklúziónak, amely örökérvényű tanulságként adna választ arra a kérdésre, hogy a gyerekeknek és a környezetükben élőknek mit kellett volna másként csinálniuk.

Kerekasztal: Gyermektragédia, 2001.Az előadás színházkulturális kontextusa Dramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játék Színházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete