Dramatikus szöveg, dramaturgia

Bár az előadás az idősebb Hamlet temetésének némajátékával kezdődött, az 1981-es szolnoki rendezésben nem jelent meg Hamlet atyjának szelleme. Helyette a Színészkirály játszotta el a szellem szerepét, Polonius betanításában, hogy félrevezesse a dán trónörököst, akit aztán bolondként félre lehet állítani az útból. A koncepció sikerét annak köszönhette, hogy bár Paál teljesen átrendezte a dramatikus struktúrát, a szöveg egységeit, a mondatokat lényegében nem változtatta meg. Ezzel egyszerre tartotta meg a felismerés rendjét és értelmezte át a jelentés rendszerét. Az első jelenetben például Horatio legtöbb mondatát Bernardo és Marcellus kapták meg, akik az összeesküvésbe beavatottként, mintegy meggyőzték őt a Szellem létezéséről.

Paál gyakran a monológok dialógussá változtatásával hangolta át azok jelentését, Hamlet például Horationak mondta el az első felvonás második jelenetét záró („Ó, hogy nem olvad” kezdetű), majd Ophéliának a harmadik felvonás első jelenetében elhangzó („Lenni, vagy nem lenni” kezdetű) monológját. Ugyanígy Ophéliához intézte a „Kizökkent az idő – ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt!” sorokat. Ezekkel a változtatásokkal Paál nem a dán herceg magányos drámájává tette csupán a tragédiát, hanem Hamlet mellé felsorakoztatta saját generációjának többi alakját, mint Hamlet szövetségeseit is. Bukásuk immáron nem csupán egy hős bukása lett, hanem egész generációjuk tragédiájává vált.

Paál finom szöveghúzásokat alkalmazott Polonius és Claudius alakjának markánsabbá tételéhez. Koncepciója szerint a manipulációik mozgató alakja, Polonius nem a magyar színpadokon megszokott szenilis joviális udvaroncként, hanem fiatal, éleseszű politikusként jelent meg.1 Ennek hangsúlyozására a szövegből kihúzták a Polonius szétszórtságára utaló szövegrészleteket. Mivel a tanácsnok Hamletet félrevezető machinációi a nézők szeme láttára játszódtak, és a Szellemnek öltözött Színészkirály is a Polonius által megírt mondatokkal mesélte el állítólagos halálát, a király bűnössége sokáig kérdéses volt a nézők számára. Paál ezt a feszültséget egészen az ima jelenetig fenntartotta azzal, hogy kihúzta Claudius minden lelkiismeret-furdalásra utaló mondatát (pl. 3,1 „Mint sebzi váddal lelkem e beszéd), és az Egérfogó jelenet sem utalt semmi módon arra, hogy a király elértette volna Hamlet vádló utalását. Így Claudius imája még drámaibb erővel fedte fel a király bűnösségét, különösen azért, mert annak végét Hamlet felé fordulva, vele szembenézve, neki intézve mondta el a király. Paál rendezése nyilvánvalóvá tette, hogy Claudius elfogadja Hamlet kihívását. KÉP 2Andorai Péter (Claudius) és Margitai Ági (Gertrud) http://www.szinhaz.net/pdf/1982_03.pdf, fotó: Szoboszlay Gábor 

Paál István: Hamlet, 1981.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete