Az előadás színházkulturális kontextusa

A Nemzeti társulatának és repertoárjának kényszerű megújítása idején a János király évadokon átívelő szakmai és közönségsikert biztosított a színház számára. Amikor a Nemzeti reformját üggyé tevő Pozsgay Imre belebukott a kultúrpolitika uralásáért Aczél Györggyel vívott harcba, és 1982-ben, egyik utolsó miniszteri ténykedéseként „megalapította a Katona József Színházat, mint a Nemzetiről levált önálló intézményt, s oda mentette át Székely Gábort és Zsámbéki Gábort”,1 „a színészek jelentős hányada, köztük a Nemzeti Színház régi tagjai is, követte a két fiatal művészeti vezetőt”.2 Mindannak megerősítése, ami a Nemzetiből maradt, továbbá az újraalapozás munkálata (a közel húsz éve ígért új épület érdekében hirdetett összefogás közepette) Vámos Lászlóra várt, aki művészeti vezetőként kortárs magyar drámaközpontú repertoárt célzott meg, a klasszikusok és a széles közönségréteget megszólító kortárs külföldi alkotások kiegészítésével.3 Ez utóbbira tartották alkalmasnak Dürrenmatt királydrámáját, amely 1983 őszén, Kerényi Imre színművészetis osztályának vizsgaelőadásaként nagy figyelmet keltett az Ódry Színpadon.4 A siker okát a rendező abban látta, hogy „körülbelül kétszer annyi emberi munka van benne”, mint egy átlagos fővárosi produkcióban, magyarázata szerint pedig „a struktúrán kívüli vállalkozások, például egy-egy főiskolai vizsga, például a legutóbbi István, a király produkció […] fölszabadítanak olyan teremtő energiákat az emberekben, amik pozitívan hasznosíthatóak”.5 A két hónappal korábbi, királydombi István, a király példája azért lényeges, mert a főiskolás János királyhoz hasonlóan a kőszínházi struktúrán kívül (miközben persze teljességgel a hivatalosság rendjén belül) született, s ahogy ezt, úgy később azt is megpróbálta Kerényi beemelni a struktúrába. (István, a király-rendezése egy évvel a János király várszínházi bemutatója után, 1985 szeptemberében került színre a Nemzetiben.) A „teremtő energiák” ily módon történő kanalizálása számottevőnek bizonyult a Katona „kiválása” okozta talaj- és irányvesztés után, az új erők összpontosítása idején. S ahogy (második bemutatójaként) a Katona átvette az Ódry Színpadról, majd közel kétszázszor adta Queneau Stílusgyakorlatok című művének Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor játszotta előadását, úgy a vérfrissítés szándékával a Várszínház is átvette a (hangvételében azért e színháztól igencsak idegennek tetsző) János királyt. Azzal a különbséggel, hogy „az utóbbi esetben nem változatlanul kelt új életre” a produkció:

KÉP AFuntek Frigyes (Faulconbridge Fülöp, a Fattyú), Hirtling István (Plantagenet János, Anglia királya), Vass Éva (Eleonóra királyné, János anyja), Kubik Anna (Kasztíliai Blanka, János unokahúga). Fotó: Földi Imre (1984). Forrás: http://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=756

„azok az egykori főiskolások maradtak benne, akik azóta a Nemzetibe szerződtek, míg más szerepeket a színház ismert tagjai alakít[ott]ak”.6

Kerényi Imre: János király, 1984.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete