A rendezés

Kerényi rendezése „a nemzeti pojácaság csúfondáros rituáléját”1 mérhetetlen keserűséget artikuláló bukástörténetté mélyítette, játékmódjában egyformán kerülve az egyneműséget és a felszínes eklektikusságot. Több recenzens megállapította, hogy a produkció összetettebb, árnyaltabb, mint Dürrenmatt színműve, és „mint nemrégiben Székely Gábor Menekülés-, Ruszt József Húsvét-, Ascher Tamás Cseresznyéskert-rendezése […], határozott színházi szemléletben megjelenő világkép-értelmezéssel” bír.2 Kerényi korábbi munkáihoz képest már az Ódry Színpadon revelációként hatott e világkép szemléletessé tétele, a többféle hagyományt, stílust, nívót felölelő színházi eszközök alkalmazásának összecsiszoltsága.3 A Nemzeti színészeinek beállása miatt a Várszínházban növekedett a játéknyelvi heterogenitás,4 ugyanakkor „a kompozíció minden részletében pontosabb, profibb kivitelű” lett.5 Jobban érvényesült benne a hatalom mechanizmusának hétköznapiasításából fakadó „fölényesen groteszk szemlélet”, és ettől lett – a humorát másként értő Ruszt József álláspontjával6 ellentétesen – 7 „igazán kegyetlen; sokkal kegyetlenebb, mint amikor a színház megilletődik önnön feneketlen komolyságától”.8 Közben persze a nyomatékosabb stilizáltság elvett „a játék nyers erejéből”,9 és mivel „óhatatlanul jólfésültebb lett, törvényszerűen veszített valamit a pimaszságából”10 is. A főiskolai előadáshoz képest elmélyültek a mosolyt a néző arcára fagyasztó mozzanatok: markánsabbá vált „a darabnak az a fölfelé ívelő folyamata, melyben a véresen komoly szépen ölelkezik a véresen ironikussal”.11 A rendezés nem oldott minden szenvedélyt komédiává, hanem olykor az abszurdba hajlóan elrajzolttól az átérzetten patetikusig ívelt. Engedett „az igazán drámai pillanatok kisugárzásának”, tudatosítva nézőiben, hogy „a Nagy Mechanizmus véres és nyomasztó színjátékát is emberek, s nem bábok játsszák”, így téve érzékelhetővé „a tréfák mögül elősejlő szorongást és fenyegetettséget”.12 A figuráktól, helyzetektől való ironikus távolságtartás tehát, „a megmutató-elidegenítő gesztus itt már nem »életkori kívülállás«” volt, hanem „elegáns stílusmegoldás”,13 de nem érvényesült kizárólagosan, hiszen a rendezés mindig kijátszatta a szituációk „belső tartalmát, legyenek bár ironikusak, bohózatiak vagy akár tragikusak”.14 Noha külsőségeit tekintve nem lépett ki a historizáló színrevitel keretei közül, és csak kevés anakronizmussal élt, játékban „a történelmi és mai atmoszféra közötti pendlizés pompás koreográfiáját”15 valósította meg, stílusegység nélkül,16 de korántsem zavaróan.

KÉP CFülöp Zsigmond (Fülöp, Franciaország királya), Garai Viktória (Plantagenet Artur, Bretagne hercege, János unokaöccse), Esztergályos Cecília (Konstancia, a sógornője), Hirtling István (Plantagenet János, Anglia királya), Vass Éva (Eleonóra királyné, János anyja). Fotó: Iklády László (1984). Forrás: Színház. 1985/1. Címlapfotó.
Kerényi Imre: János király, 1984.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete