Színészi játék

Az előadás a főiskolai bemutatóból átvett négy fiatal és a Nemzeti tagjainak csapatmunkáján alapult, s miközben (immár nem pedagógiai, hanem társulatépítési céllal) összehangolta, láttatni is engedte a játékstílusok változatosságát. Az 1982 utáni évek legnagyobb eredményének Vámos László művészeti vezető „egy nagyon ütőképes, tehetséges és a […] nemzeti színházi elvárásoknak megfelelni tudó fiatal gárda kialakítását” tartotta.1 Ehhez Kerényi Imre 1984-ben végzett osztálya három színésszel járult hozzá; Hirtling István, Mácsai Pál és Funtek Frigyes mellett a várszínházi bemutató idején még harmadéves főiskolás Kerekes József tarthatta meg a János királyban az Ódry Színpadon is játszott szerepét.2 Mivel a rendezés nem módosult, az előadást „a megváltozott szereplőgárda színez[te] újra”,3 a főiskolaihoz képest többrétegűvé téve az alakformálást,4 bátrabban állítva az ironizálás, a reflektálás, a stilizálás fénytörésébe a realista játéknyelv elemeit.5 Ám még a legkarikírozottabb pillanatokban is olyan „érzéki fölfokozottságban”6 élve meg a példázatot, mint korábban, „pontos rajzát ad[va] egy-egy figurának”.7 Hirtling például a komédiás-király szertelenségét egy „csupa kéz-láb, hórihorgas fiatalember”8 mohóságával, hevességével alapozta meg, János ágáló-deklamáló modorát minduntalan (színészileg reflektáltan) elripacskodott pózokba fordítva,

KÉP DFülöp Zsigmond (Fülöp, Franciaország királya), Baranyi László (Chantillon, Fülöp követe), Hirtling István (Plantagenet János, Anglia királya). Fotó: Földi Imre (1984). Forrás: http://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=756

egyszerre idézve fel „egyfajta shakespeare-i »veretességet«, s szinte azonmód iróniába is fojt[va] a stílust”.9 Vele szemben, mégis párban, Funtek a Fattyú szenvedélyességét,

KÉP EBagó Bertalan f.h. (Katona) és Funtek Frigyes (Faulconbridge Fülöp, a Fattyú). Fotó: Iklády László (1984). Forrás: Színház. 1985/1. 9.

megszállott racionalizmusát lobogó indulatokkal jelenítette meg, legfeljebb vonzóan lezserré, de sohasem harsánnyá téve a mélyről fakadó érzéseket artikuláló figurát.10 E két alak mögött Mácsai szinte láthatatlanná tette Pembroke-ot: kimért mozgású, visszataszítóan modoros, mégis „simulékony észrevétlenséggel szolgáló”11 minisztert formált,

KÉP FJelenetfotó. Középen Mácsai Pál (Pembroke grófja, János minisztere). Fotó: Iklády László (1984). Forrás: Színház. 1985/1. 10.

aki gyakori feltűnése ellenére alig-alig szólt, hogy aztán annál nagyobbat szóljon „a játék slusszpoénja”.12 Az általa megmérgezett János halála után vadul összeborzolta addig lenyalt haját, s – mintha csak néma cinkostársaira – galádul a nézőkre kacsintva felkapta a koronát és bohóckodva kitipegett, János sánta feleségét, Izabellát majmolva, az ő nevét énekelgetve. A Nemzeti korábbi tagjai közül a recenzensek kiemelték a drámai alakot és „minden shakespeare-i anyakirálynék finom persziflázsát (mintegy a szerepkör kissé gunyoros kvintesszenciáját)”13 egyszerre adó Vass Évát, az érsek-bíborosként vetkőző-öltöző jelenetét (amikor János végső elkeseredésében felajánlja az egyháznak Angliát), mint majdnem bohócszámot halálosan komolyan végigcsináló Nagy Zoltánt,14 valamint Fülöp Zsigmond kellemkedő francia királyát, aki „ajakpirosítóval, szemfestékkel kidekorálva kokettál a nagypolitikával”.15 Az ironizáló játékmód visszafogottsága és az együttes játék nüanszai azonban a hosszú széria alatt igencsak sérültek: az előadást a bemutató után négy évvel újranéző Koltai Tamás az „önmutogató »szereplések« hajszálrepedéseinek” kitágulását felróva konstatálta, hogy „a produkció mostanra ijesztő módon szétesett”.16

Kerényi Imre: János király, 1984.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete