Színházi látvány és hangzás

A múltidéző kosztümök nem annyira, a jelzésértékű díszlet és a hideg fények annál inkább hozzájárultak az előadás erős atmoszférájának megteremtéséhez.1 Csikós Attila játékterének hátterét pőre deszkaemelvény zárta le lőrésekkel tagolt várfalként, homlokzatán szárnyas ajtóval, két oldalán a „gyilokjáróra” vezető lépcsőkkel. Előtte „sima, jeges tükrözésű porond”2 terjeszkedett, a rivaldánál a mélybe vezető rámpával, s az üres térbe csak ideiglenesen toltak be egy-egy berendezési tárgyat: kerek étkezőasztalt, némi ülőalkalmatosságot, fürdődézsát stb. A díszletelemek hangsúlyos anyagisága, megformáltsága egyszerre idézte Peter Brook tragédia- és Giorgio Strehler királydráma-rendezéseit.3 Egyszerűségük, funkcionalizmusuk nem erősített rá Borsi Zsuzsa történelmi miliőt érzékeltető jelmezeire, főleg, hogy egyként felfénylett a színen a múlt és a jelen: hátul a magasban olykor díszesen faragott orgona, a keretjátékban pedig a négyszögletű „porond” fölött kereszt alakban világító, kék neoncsövek vonták magukra a figyelmet.

KÉP GMácsai Pál (Pembroke grófja, János minisztere), Hirtling István (Plantagenet János, Anglia királya), Vass Éva (Eleonóra királyné, János anyja), Kubik Anna (Kasztíliai Blanka, János unokahúga). Fotó: Földi Imre (1984). Forrás: http://oszmi.hu/index.php?option=com_wrapper&view=wrapper&Itemid=756

A fehéren csillogó, olykor ezüstös fényben pompázó padló különösen az előadás elején és végén került fókuszba, amikor gépritmusban füttyögő tánczenére szertartásos „jégbalett” zajlott rajta.4 A padlómosás könnyed mozdulatsora előtt a végén is volt kivégzés, csak épp akkor azt a három nemes urat fejezték, akik az elején a kosarakat tartották: „a história ezúttal a három fővesztéstől három fővesztésig, az új hatalom első tettéig vezet[ett] el”.5 A nagy mechanizmus körforgását láttató némajelenetet a marxista történelemfelfogás értelmében is jelentésessé lehetett tenni, mondván, „pontos értelmezése a gyilkosan ironikus műnek, mely Shakespeare nyomán a hatalmi téboly őrületét, a közönyös reálpolitikát, a romantikus hitet, az emberiség feje fölött döntő nagyhatalmakat állítja pellengérre”.6 Ám a mellbevágó rutinossággal és pedantériával lebonyolított, „nem akármilyen nagytakarítás”,7 sőt „tisztogatás”8 – főként a marxistától igencsak elütő modalitása miatt – aktuálpolitikai konnotációt is nyerhetett, a szocialista üdvtörténet nem épp diadalmas mozzanatait idézve a néző tudatába. (S e tekintetben különösen fontossá vált a keretjáték szavak nélkül zajló volta.) Hiába késztettek mosolyra az elaggott pártelnökök módjára összecsókolózó királyok, a hatalmas zászlók utáni masírozások nemzeti himnuszok és francia népdalok „kaján vezérmotívumaira”, a királyi családok begyakorolt formák szerinti üdvözlése és egymást pocskondiázása az egy-egy pillanatra (akárha fotózás céljából) kimerevedő tablóképek megelevenedése után, ha „a deszkakulisszák sufnijából előkapott fölmosórongy, partvis és vödör víz profán szertartása” a néző szemébe vágta: „a történelem színpadát utólag mindig patyolatfehérre lehet tisztítani a vértől”.9

Kerényi Imre: János király, 1984.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete