A rendezés

A látszatokat tervező és alkalmazó manipulátor munkamódszerének teatrális reflexiója játékba tudja hozza azt a hazai játékhagyománytól idegen értelmezői szokásrendet, amely a bohózat és a színházi avantgárd reteatralizáló törekvéseinek frigyéből született „korcs kereszteződésnek” tekinti a darabot.1 Mohácsi rendezése következetesen reflektál a Molnár Ferenc-i dramaturgiának arra az „alattomosan simulékony” sajátosságára, melynek okán szövegei „csak megkarcolják a színpadi illúziót, anélkül hogy komolyan megsértenék, netán feláldoznák”.2

Ennek a beállítódásnak lesz iskolapéldája a darab első dramaturgiai mozzanatát alkotó „Igen nagy (…) szünet” „majdnem kínos” hatásának színre vitele. A kaposvári rendezés Nádas Péter Temetésének szerzői instrukciója felől olvassa a némajelenetet, s azt a korabeli diszkurzusban „zsonglőrinek” nevezett technikai tudást hozza játékba, amely képes megszövegezni az előadás atmoszféráját.3 Mohácsi két részben viszi színre a hosszú szerzői instrukciót, s az ideges-kínos nézői krákogásokig és kaccintásokig kitartott szivarozást megelőzően a három szereplő három különböző akcióra (jegyzetelés, szivarozás, pezsgős üveg száján zenélés) tördelve hoz létre egy kifejezetten szórakoztató színpadi atmoszférát. A színpadi csend konstrukció voltának tematizálása viszont nem csupán megakadályozza, hogy a színpadi történéseket kizárólag az első verbális megnyilatkozások motívumának tekintsük, hanem érzékennyé tesz minket a „hitetlenség felfüggesztésének” módjaival folytatott előadást szervező játékra. A jó okkal rövid és száraz bemutatkozás első információját („Az én nevem Turai Sándor”) követően például Kovács Zsolt hosszan instruálja a kaposvári nézőket, hogy a tapstól a hisztérikus sikolyig terjedő skála melyik formájával köszöntsék a megszólaló sztárt. Ugyanígy verbálisan kottázza az Annie-t felébresztő telefoncsengetésnek a szomszéd szobából kiszűrődő nonverbális jelekkel igazolt hatását, amely a „morgástól” a „kispárnahisztin” át a „repül a lámpá”-ig tart. Motívumként kapnak szerepet a régebbi Mohácsi-rendezésekre történő utalások, melyek eredményeként a Fogat fogért írója végül is Feydeau lesz,4 Kálmán Imrétől pedig épp a Csárdáskirálynő slágerét énekli a hazatérő Annie. A rendezés tehát a Mohácsi-féle formanyelv ismeretére, mint nézői elvárásra alapozva,, ugyanolyan tudatosan „zsonglőrködik” a színészi alakítás bulvárnaturalista illetve lélektani realista megoldásaival,5 ugyanolyan pontosan szövegezi meg az előadás atmoszféráját, mint tette azt a „színpad [francia mestereit túlszárnyaló] Paganinije”.6

Mohácsi János: Játék a kastélyban, 2010.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete