Az előadás hatástörténete

A „radikális át- és beleírás” gesztusa a Játék a kastélyban esetében egy rendkívül pontos továbbírást eredményez. Ennek okán Mohácsi rendezése mintegy összefoglalja a darab irodalom- és színháztörténeti recepcióját meghatározó kérdéseket és válaszokat.1 Színre viszi a bulvárszínháznak azt a pavis-i definícióját, mely szerint „a szalonvilág naturalizmusában mindennek igaznak kell hatnia, sőt igazabbnak, mint a valóság”. A dramatikus színház üzemi titkainak (Lehmann) demonstrálása révén nem akadályozza meg, ám nem is segíti elő, hogy a „néző vagy otthon érezze magát, vagy szorongások nélkül vágyódhasson utána”.2 Megmutatja, hogy a társalgási dráma, szalondráma, jól megcsinált színdarab és farce gyűjtőnevének számító bohózatot nemcsak annak az értékrendnek a kinevetése tartja életben, amely „megerősíti a polgári középosztály külső és belső státusz quóját”,3 hanem az a nevetés is, amelyet az akció (test) és a dikció (nyelv) rendjének szubverzív viszonya vált ki.4 S ennél fogva hatástörténeti jelentősége abban az emlékezetpótléki [aide mémoire] funkcióban ragadható meg, amely a magyar színháztörténet-írás tapasztalati horizontjának részévé teszi Jeles András Play Molnár illetve Játék a kastélyban című rendezését. Továbbá és mindenekelőtt transzparenssé teszi azt a távolságot, amely a nevetés polgári színházának kortárs magyar ügyvédei és az olyan kortárs német rendezések között feszülnek, mint a Dumas Kean, a színészét Heiner Müller Hamletgépe, Sardou Toscáját Puccini dallamai, Arnold és Bach Der (s)panische Fliege-jét (S/pánikba esett légy) pedig a Marx Brothers, Laurel és Hardy, Chaplin, Harold Lloyd, Buster Keaton, illetve a korai rajzfilm-trükkök mozgásvilága révén kontextualizáló Volksbühne-rendezések.5

Mohácsi János: Játék a kastélyban, 2010.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete