Színészi játék

A pontosan felépített, kiegyensúlyozott játékban, a többi színpadi jellel egyensúlyban, a színészi munka minőségére alapozott elsősorban a rendező.1 Az öregasszonyt alakító férfiszínész, Péter János Karnyónéja biztonsággal táncol a tragikum és a komikum érzékeny határterületén, hangbeli megjelenítése, stilizált mozgása, felnagyított gesztusai, a mozdulatok közötti szünetek is mind bábszerűségét emelik ki és erősítik fel,2 miközben pontosan az eltávolító effektusoknak köszönhetően lesz mélységesen emberi. Játéka saját esendőségünkre hívja fel a figyelmünket, hiszen a könnyes nevetés közben – az emberi kiszolgáltatottság groteszk karikírozása révén –sokszor magunkra ismerhetünk. De nem csupán Péter János Karnyóné alakítása emelkedik ki az előadás során. Minden szereplő pontosan megkomponált partitúra alapján illik bele abba a színpadi játékba, amely segítségével Kovács Ildikónak sikerül megmutatni a hiánnyal (a szeretet, odafigyelés hiányával) küzdő ember természetrajzát olyan finom iróniával, olyan kedves humorral, hogy egy pillanatig sem érezheti a néző, hogy valaki is ítélkezne az emberi esendőség és a hiszékeny ostobaság fölött azokban a pillanatokban, amikor a – mindenkori ember – a szeretetért cserébe, az életét is odaadná. A szereplők játékstílusa forradalmi újításnak számít, ugyanis 1975-ben még igencsak éles vitát váltanak ki szakmai berkekben a paraván konvencióját feloldani kívánó törekvések.3 A Karnyónéban a tökéletes mozgáskultúrával rendelkező bábosok a koncentrált játék révén bújnak bele az óriásbábként megjelenő szereplők bőrébe a néző szeme előtt mozgatott és önmaguk kicsinyített másával való találkozásukkor, valamint az abból a helyzetből született komikum felhasználásával értékes támpontot nyújtanak a nézőnek a megjelenített szereplők tulajdonságainak megismeréséhez, befogadásához. Ki kell emelnünk Péter János Karnyónéja mellett Samuka (Balló Zoltán) rendkívül pontosan megrajzolt, groteszk gesztusokra épített alakítását, hangkarakterét, Lázár sajátos mozgáspartitúráját, Boris hangkarakterét, valamint mozgás- és gesztusrendszerét, Lipittlotty és Tipp Topp pontosan megrajzolt mozgáskarakterét, valamint az abból való kitekintések hitelességét. Ezekben az alakításokban pontosan megvalósul a múlt és jelen közötti (a színház jelenidejűségéből fakadó) interferencia. Példaként nézzük Lipittlotty és Karnyóné kergetőző veszekedését: „Karnyóné: (…) miket is kell elszenvedni az embernek és kiktől, és mikor? Te koldus kutya, a ki az én korpámon tanultál meg ugatni, a ki az én szemetemen taréjosodtál meg! Lipittlotty: Kukurékó!”4 A kergetőzés során tyúkokhoz hasonló mozgással és hanghatással feszülnek egymásnak, majd a korábban kontót illusztráló díszletelem paravánná alakul, s megjelennek a kicsinyített bábmások, akik a paraván fölött verekszenek, veszekszenek egymással. Poénként pedig bekapcsolódik Samuka (Balló Zoltán), aki a vásári hősökhöz hasonlóan palacsintasütővel avatkozik bele a verekedésbe, hol az anyja bábmását, hol meg annak bábgavallérját ütve kupán.

Péter János (Karnyóné), Jobbágy Sándor (Lipittlotty), Balló Zoltán (Samuka).1975. A TVR Magyar adásának Archívuma, a kolozsvári Puck Bábszínház Archívuma, min. 55-58’.

 

A féktelen játékkedv és matematikai pontosság keveredése, valamint a nagyfokú színpadi koncentráció olyan harmóniát teremt meg, amelyben biztonsággal mozognak a színpadi játék szereplőit alakító színészek.

 

Kovács Ildikó: Karnyóné, vagyis a vénasszony szerelme, 1975.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete