Színházkulturális kontextus

A magyar dráma színpadi jelenléte a hetvenes évek második felére a nemzeti önállóság látszatát és eszméjét erősíti.1 A szovjet-magyar-klasszikus hármas kötelező repertoárjából2 két évtized alatt a hangsúly áttevődik a magyarra, s ezzel elkezdődik a magyar drámairodalom mennyiségében meglepően abondáns korszaka. Az a nyugatos drámaírói hagyomány, mely elsősorban az irodalmi emlékezet esztétikai kereteihez, s nem a színházi gyakorlathoz igazodott, Németh László gigászi életművével egyszerre vált megkerülhetetlenné és folytathatatlanná. Mivel a hetvenes években a színház (és megítélése) az irodalomtól (és kritikájától) függő művészeti alkotás, a színházi dramaturgok továbbra is ebben a modellben gondolkodnak: sikeres szerzők regényeiből válhat sikeres dráma, esetleg sikeres regényírók rendelkeznek azzal az írói képességgel, mely egy színházi szöveg elkészítéséhez elengedhetetlen. Ugyanakkor észlelhető, hogy Radnóti Zsuzsa a Vígszínházban, Benedek András a Nemzeti Színházban olyan írói műhely megteremtésén dolgozik, mely színházi helyzetekre, színpadi ritmusra, talán színészre író fiatalokat formál jelentős alkotóvá. A dramaturgok köré szerveződött írói csoportokban így erősödik meg az a tapasztalat, hogy a színház önálló alkotás, s szövege is lehet önálló szöveg, melyben a dikció, a ritmus, a regiszterek mikéntje jelentősen eltér egy prózabeli nyelvteremtés formáitól.

Miközben észlelhető folyamat, hogy a színház visszatér közösségi művészeti formájához, hiszen Szolnoktól Kecskemétig, Kaposvártól Szegedig egyre több vidéki színházban formálnak nézőket a fiatal rendezők és színészek, miközben egyre több kortárs tematikájú előadást mutatnak be az ellenőrzött rendszerkritikára már készen álló kádári korszakban,3 a Nemzeti saját drámaíróját keresi. Illyés, Csák Gyula, Nagy István (Özönvíz előtt), Szabó Magda (Az a szép fényes nap) között az 1976–77-es évadban a Nemzetiben megjelenik a sztár drámaíró, Örkény is, a Vígszínházból Várkonyitól elkérve. Örkény a Nemzetitől másfajta játéknyelvet igényel, s Major feladata ennek a vígjátéki, vígszínházi nyelvnek a Nemzetisre alakítása lett volna. A társulatnak el kellett volna sajátítania azt a játéktechnikát, mellyel Örkényt a fiatal Székely Gábor Szolnokon, majd az Örkény-kortárs Várkonyi a Vígben nem egyszerűen sikerre vitte, de nemzeti drámaíróvá, igazi branddé formálta. Major Tamás, Louis Jouvet tanítványaként,4 nagy commédia dell’artés rutinnal, legendás Molière-rendezési tapasztalattal állt Örkényhez. S mindez 1977-ben elég is kellett volna a sikerhez, hiszen a nézők kisrealista rendezői színházi technikát és olyan rendező-szerző együttműködést vártak, mely meglévő társulatok meglévő közös(ségi) kérdéseire formálják a dramatikus szöveget. Majornak nemzetissé kellett volna formálnia Örkényt.5

Major Tamás: Kulcskeresők, 1977.Színházkulturális kontextusDramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásHatástörténet