Hatástörténet

Az előadás abban az értelemben illeszkedik az Örkény-bemutatókhoz, hogy az előadás értelmezéséhez az örkényi közönség csak Örkény saját szavaival tud fordulni. Az öninterpretáció olvasási útmutatóként a groteszkhez köti a drámát, abszurdhoz és fejjel lefelé forgatott nézőponthoz. A kortárs kritika Örkényről írván nem talál a szerzőnél jobb elemzőt, így nem is szakad el tőle.1 Mindez rendkívül akadályozza mind a dráma olvasását, mind az előadás (a drámairodalom) szabad és kreatív befogadását.

Hiába hangsúlyos dramatikus pillanatban a tételmondat: „Ide bejönni lehet, csak kimenni nem”, az előadásról szóló beszéd könnyebben szól a kudarcról, mint az önáltatásról, miközben a legboldogabb barakk képét vázolják fel két felvonásban. Az előadás hiába beszél a zsidók deportálásáról, éppúgy mint a haza-nem-térő Nobel-díjas tudósról, a társadalmi státuszhoz kötött kommunikációs technikáról, miként az igazmondás ügyetlenségéről, a mondatok nyelvisége mindvégig megmarad a vígjátékok ismerős dramaturgiai felületén. Az előadás azonnali hatástörténete a szocialista disszeminációban észlelhető, majd Csiszár Imre2 és Máté Gábor3 is megtalálja a rendszerváltás utáni Magyarországon a drámát, de 1990-től érezhetően közegét vesztette a bonyolult jelentéstartományokat felhalmozó kettős beszéd technikája. Major Tamás és Örkény István közös alkotása legfőképpen dramaturgiai hatás- és kisrealista esztétikai mintákat továbbít a hetvenes évek végén Csurka István társalgási színművei, majd a nyolcvanas-kilencvenes években Spiró György és Parti Nagy Lajos szövegei felé. Major rendezése a Nemzetiben azzal zárul, hogy részegen, bepezsgőzve és bezárva marad mindenki a lakótelepen, valahol Magyarországon, s ez ellen csak egy utoljára érkező, a közegből és a kontextusból semmit nem értő fiatal férfi akar kitörni – az ajtón dörömbölve.

KÉP LElőadásfelvétel. A Pesti Magyar Színház archívumában.

 

Major Tamás: Kulcskeresők, 1977.Színházkulturális kontextusDramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásHatástörténet