Az előadás színházkulturális kontextusa:

A Goldoni-játszás magyarországi hagyománya az 1960-as évek végéig lényegében két megközelítést érvényesített. A második világháború előtti bemutatók a darabok commedia dell’arte vonásait hangsúlyozva, könnyed jellem- és helyzetvígjátékokként kerültek színpadra. Az 1950-es évektől megjelent emellett egy társadalmi olvasat is, amely „az olasz Molière” műveiben elsősorban a nevetségessé vált nemesség és a nép tagjai közti osztályellentét komikus megfogalmazását látta.1 A Mirandolina (eredeti címén A fogadósnő) Hevesi Sándor rendezésében és fordításában került először a Nemzeti Színház műsorára 1912-ben, majd 1929-ben.2 Az 1950-es évek közepén fedezték fel újra, és két sikeres vidéki előadást követően, 1956-ban Major Tamás rendezte meg a Nemzetiben.3 Zsámbéki Gábor egész pályáján fontos szerepet töltöttek be Carlo Goldoni darabjai. Az 1982-es a negyedik Mirandolina-, és a hatodik Goldoni-rendezése volt.4 A színrevitel abba a nemzetközi trendbe illeszkedett, amely, elsősorban Giorgio Strehler előadásainak hatására, Goldoni darabjait nemcsak komédiaként, de összetett lélektani folyamatokat és fajsúlyos problémákat is felvető, „kortárs” művekként olvasta.5 A kortárs olvasat az egyén szabadságának problémakörét hangsúlyozta a Goldoni-műben, és ez az újonnan alakuló Katona József Színház egyik programadó előadásává is emelte az alkotást.

Zsámbéki Gábor: Mirandolina, 1982.Az előadás színházkulturális kontextusa:Dramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete