Az előadás színházkulturális kontextusa

A Palotaszálló a második azoknak a mai témájú új magyar operetteknek a sorában, amelyek a szocialista-realizmus zsdánovi (majd malenkovi) direktívájának jegyében próbálnak meg eleget tenni a romokból születő színházi kultúra népnevelő feladatának.1 Vagyis az 1949-ben államosított Fővárosi Operettszínház Aranycsillagot követő bemutatója olyan „nevetve-oktató, harcosan pártos” előadás, amelynek legitimálnia kellett a műfaj korszerűségét és a háború előtti színházi kultúra sztárjait rehabilitáló társulat létét.2 Következésképp releváns döntés egyfelől annak a két szocialista realista operettnek a kontextusában vizsgálni, amelyek a musical illetve a zenés népszínmű színházi hagyományát felhasználva vitték színre a Népi Demokrácia ideológiai bázisának egyes elemeit.3 Másfelől érdemes egy, az Állami Áruházzal (1952) és a Csárdáskirálynővel (1954) záruló, hagyományteremtő kísérlet állomásának tekinteni.4 A siker háború előtti, jól bevált receptjeit ismerő színházcsinálók olyan törekvésének, amely tudatosan keresi a nevetés polgári színháza szovjetizálásának módjait.5 Ily módon a Palotaszálló olyan „új, politikai tartalmú operett”, amely „előtanulmányént” teszi lehetővé, hogy – a pártosság mellett és a sematizmus ellen érvelő, Székely György színháztörténeti kutatásaira épülő esztétikai diskurzussal – kialakulhasson a Gáspár Margit-korszak Kossuth-díjakkal fémjelzett diszpozíciója.6

 

Apáthi Imre: Palotaszálló, 1951.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínházi látvány és hangzásSzínészi játékAz előadás hatástörténete