Színészi játék

A Palotaszálló ékes bizonyítéka annak a tézisnek, mely szerint „a magyar zenés színház a szocialista korszakban működés-, illetve inkább hatásképtelen volt a háború előtti színházi ipar egykori sztárjai nélkül.”1 Bár a szocialista operett kitalált hagyományának alapvető eleme volt realista játékstílus szorgalmazása, a kritikák csak Anna, János és Mihály szerepe kapcsán vetik fel az emberábrázolás igényét. A két – leginkább dramatikus alakként árnyalható – figura esetében észreveszik, hogy Kiss Ilona nem a másodprimadonna eszközeivel játssza a Palotaszálló kultúrfelelősét, Ajtai Andor pedig megpróbálja azt a meg nem írt „drámát” megmutatni, melynek során egy középkorú férfi megpróbál kilépni saját – nem csak írói – elefántcsonttornyából.2 Ugyanakkor az öntudatos bányász, Mihály esetében csak a Népszava kritikusa kifogásolja a szocialista ember ideáltipikusan sematikus ábrázolását.3 A többi színész kapcsán viszont a klasszikus operettjátszás elváráshorizontja működik, és kizárólag az adott szerepkör színrevitelét minősítik. Ily módon Németh Marika a Palotaszállóban játssza élete utolsó szubrett szerepét, s kellő komikusi véna híján a Gáspár Margit-korszak egyik első hölgye lesz.4 A főiskolás Bán Klári viszont Ilona szerepében bizonyul képesnek a későbbi szocialista primadonnák (pl. Petress Zsuzsával kettőzve az Állami Áruház Ilonkájának) megformálására.

A közönség emlékezetében természetesen a táncos-komikus és buffó szerepkör „négy élmulattatója” marad meg: Latabár Kálmán, a Játékbolt Nemzeti Vállalat segédje; Rátonyi Róbert, a sportőrült, Feleki Kamill, a mindig dolgozó, javítgató mesterember és Bilicsi Tivadar, az egyfelől gyerekbolond, másfelől rettegett vállalatvezető.5 A Csabai kartárs szájába adott replikák illetve verssorok idiotizmusaik ellenére olyan emlékezet-helyek, amelyek őrzik a „Latyiság” gesztikus poénjait: náthásan a főnöke arcába prüszköl,

KÉP DNémeth Marika (Mici), Latabár Kálmán (Csabai), Bilicsi Tivadar (Vadas) Fotó: Ismeretlen (1951) Forrás: MTI Zrt. Fotóarchívum (MTI-FOTO-767719) https://archivum.mtva.hu/photobank/item/MTI-FOTO-SGM5QVJXbUFzRzZRL2RlTU9CZUQ2UT09 (2019.07.30.)

kidolgozott légzőgyakorlattal élvezi a friss levegőt, és nyakát harciasan megnyújtva kakaskodik ellenfelével. A jampecruhában, széles taglejtésekkel, karján, nyakán lógó, hihetetlen mennyiségű sportfelszereléssel belépő Rátonyi Róbert viszont egy-egy mellkifeszítéssel és muszklimutogatással mutatja fel és teszi nevetségessé a tömegsport – M(unkára) H(arcra) K(ész) – bolondját. A kedvesen papucs, a vízvezetéket a szerelő helyett is megjavító Menyus bácsi és a gyermekei fényképeit mutogató Vadas elvtárs figuráját viszont egy-egy speciális színészi alkat aurája teremti meg. Feleki Kamill esetében „a pocakos, alacsony, bájosan infantilis” színészből „az öregekben megbúvó gyermetegség tisztán sugárzik”,6 s ennek köszönhető, hogy egyöntetű rokonszenvvel figyeljük azt (a valóságban sokszor kifejezetten idegesítő) embertípust, aki nehezen tud beleszokni a pihenésbe, akinek folyton azon jár az esze, hol segíthetne valamit a körülötte élőknek. Bilicsi Tivadar „mosolyoktól, kényszeredett vigyorokon át, a bruhaházásig terjedő kedélyskálája” illetve a szerepeit átszövő „kisemberi slemilség” automatikusan szerethetővé teszi azt a Csabait rigmusban kigúnyoló és a jegycsalót kis híján a rollerosztályról a felhúzós osztályra száműző főnököt,7 aki az üdülés végén döbben rá, hogy – bár sohasem hitte volna, de – beosztottjai félnek tőle.

KÉP E: Németh Marika (Mici), Bilicsi Tivadar (Vadas), Latabár Kálmán (Csabai) Fotó: Ismeretlen (1951) Forrás: MTI Zrt. Fotóarchívum (MTI-FOTO-767726) https://archivum.mtva.hu/photobank/item/MTI-FOTO-b1p3WXprRzBqU0FFaGhIQ0NhMEdYUT09 (2019.07.30.).

S ily módon nem meglepő, hogy a Palotaszálló csúcspontja az a polka, amelyben a társulatnak ez a két, a táncos-komikus szerepkörből már régen kiöregedett sztárja bizonyítja be, hogy az operett-színészek úgy és azért „alkotó típusú emberábrázolók”, mert „hallatlan testi ügyességű táncosok, kiváló énekesek, akrobaták és szemfényvesztők”.8 Vagyis civil színészi múltjukkal és jelenükkel teszik hihetővé a tercett szövegét, mely szerint „Nem a kor számít, aki polkázik, a szívében ifjú még”.

 

Apáthi Imre: Palotaszálló, 1951.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínházi látvány és hangzásSzínészi játékAz előadás hatástörténete