Színházkulturális kontextus

Alföldi Róbert első Sirály-rendezése olyan színházi mezőbe ékelődött, amelyet még nem a 2000-es évek elején meghatározóvá lett erők (többek között a Krétakör, Pintér Béla és Társulata, Zsótér Sándor, Mundruczó Kornél, Bodó Viktor) formáltak elsődlegesen. (Érdemes tudatosítani, hogy Schilling mögött ekkor még csupán a Teatro Godot rendezése állt, a Színikritikusok Díját a legjobb alternatív előadás kategóriájában elnyerő Kicsi, avagy mi van, ha a tiszavirágnak rossz napja van 1997 októberében került bemutatásra. Pintér első önálló munkáját, a Népi rablétet, amely egy évvel később nyerte el ugyanezt a díjat, 1998 végén mutatták be, Mundruczó pedig 2003-ban jelentkezett először színházi rendezéssel. Zsótér 1997-ben ugyan már a huszadik rendezését abszolválta, de a szakma és a kritika jórészt fenegyerekként kezelte, és első komolyabb elismerését csak 1999-ben kapta a Periclesért. Még nem létezett a Szputnyik, a HOPPart, a Táp Színház, a Maladype és a Koma, Jeles András és Halász Péter még nem vették át a Városi Színház irányítását, sőt még nem indult el a Bárka sem.) Az 1996/97-es évadban egy másik Csehov-előadás került a figyelem középpontjába, és nyerte el a legjobb rendezés kategóriájában a Színikritikusok díját: a Radnóti Színház Valló Péter rendezte Ványa bácsija, amely a Székely, Zsámbéki és Ascher nevével fémjelzett Csehov-rendezések realista maximalizmusa jegyében fogant, évtizedes játéknyelvi törekvések utózöngéjeként. A ’97-ben még a Vígszínház színészeként ténykedő, négy rendezést maga mögött tudó1 , első jelentős sikerét egy évvel később, A velencei kalmárral arató Alföldi munkájának kontextusát tehát egyrészt a hazai Csehov-játszás, másrészt a realizmus rendíthetetlen uralma jelenti a magyarországi színházkultúrában. A Sirály (Patrice Pavis fogalmával) intertextuális rendezése – Telihay Péter ugyanezen évadban, Szegeden készített A manójával együtt2 – mindkettővel polemizált, és mindkettőt viszonylagossá tette, miközben hangsúlyosan idézte is. Harsánysága, színessége és játéknyelvi heterogenitása alámosta mind az (Alföldit osztályvezetőként tanító) Horvai István-féle nagyszínpadi, a Moszkvai Művész Színházi tradíciót követő, mind az 1970-es években Kaposváron és Szolnokon elkezdett, majd a Katona József Színházban folytatott, intimebb és pszichológiailag árnyaltabb Csehovok tragikus felhangjainak, pasztelles kvalitásának és szimulatív valóságillúziójának hegemóniáját. A Sirály ellentmondásos fogadtatásának egyik oka, hogy a kritikusok egy része ezt az „alámosást” (értsd: a hazai Csehov-játszás hagyományainak idézőjeles alkalmazását) nem történeti összefüggésrendszerében vizsgálta, hanem szimplán rendezői fogyatékosságnak értékelte. Azaz a kétségkívül jelentős korábbi teljesítményekből absztrahált normának való megfelelés képtelenségének.3 Ugyanakkor ezen „alámosás” miatt sorolható az 1990-es évek markáns színházi trendjét alakító, az „új teatralitás” fogalmával leírt előadások közé, és ezért tekinthetjük az első hazai posztmodern Csehov-előadásnak.4

Alföldi Róbert: Sirály (Madárkák), 1997.Színházkulturális kontextusDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete