A rendezés

Minden részletében pontosan kidolgozott realista előadás a Tangó. Tompa Gábor többször él az egyes epizódok kimerevítésével-kiemelésével.1 Ilyenkor a cselekmény látszólag megáll, időben szinte az elviselhetőség határáig megnyúlik a jelenet, a mozdulatoknak, a szavaknak, a gesztusoknak, a csendnek megnő a súlya, következésképpen az epizód jelentősége is az írott drámán belüli funkciójához képest. Az első felvonás szándékosan kicsit lassú, részletező, s csak később gyorsul fel az előadás. A kártyázás-jelenettel teremti meg a rendező az előadás vibráló légkörét, egyszerre triviális és intellektuális humorát, a komikum és tragikum szüntelen egymásba játszatásából következő fájdalmas alaphangját. A jelenetek a lélektani realizmus igényével mérve pontosak és hitelesek, a személyek közötti kapcsolatok, azok változásai apró részletekig menően kidolgozottak. Mivel csak a befejező kép megfejtésétől visszafelé igazolódik sok minden az előzményekből, a produkció kulcsa a harmadik felvonás, s azon belül is a hatalomátvételt metaforikusan megjelenítő zárókép, Edek diktátorrá válása, a család térdre kényszerítése és megtáncoltatása, de az eseményeknek a néma fényképész, a felelős értelmiségi általi dokumentálása is.2

 

Tompa Gábor: Tangó, 1985.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaA rendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete