Rendezés

A rendezés úgy értelmezte újra a klasszikus szöveget, úgy tett kísérletet a „narratív zártság felnyitására”, hogy a romantika világfájdalmát, boldogságkeresését és remitologizálását szembesítette annak 20. század végi aktualitásával.1 Az így létrejövő feszültség érzékelhető a címvariánsban is: létezhet-e egyáltalán Üdlak, remény és szerelem abban a lepusztult, csövestanyai világban, amelynek szereplői guberáló hajléktalanok, munkanélküliek és depressziós értelmiségiek?

Amennyiben az értelmezői keret ilyen radikálisan módosul, várhatóan a Vörösmarty-mű sokat elemzett metafizikus-kozmikus kérdésfelvetései is értelmezhetetlenné válnak, illetve új vonatkozásokkal egészülnek ki. Például azzal – ahogyan Novák Eszter fogalmaz –, „/…/ mi a boldogság, mi az éhezés, hogy érdemes-e fiatalon elhatároznunk azt, milyen úton járunk, milyen karriert építünk. /…/ Esetleg fontosabb, hogy a másik ember kezét megfogjuk, még akkor is, ha ez nem feltétlenül a világegyetemet magába foglaló boldogságot jelenti”.2

Ebben a nyomorúságos világban Mirígy indítja útjára, űzi tovább, s készteti újabb és újabb akadályok leküzdésére a fiatalokat (Tündét Ilmával, Csongort pedig a dramaturgiai átszerkesztés következtében a játék elejétől Balgával), hogy mint egy beavatástörténetben, tapasztalatokat szerezzenek a felnőtt létezésről, a cselekvés és a választás lehetőségéről. KÉP 3Csomós Mari (Mirígy) és Papp Zoltán (Kurrah) http://www.szinhaz.net/pdf/1994_12.pdf, fotó: Korniss Péter

Novák többnyire sodró lendületű, a mozgalmasságot és csendes pillanatokat finoman váltakoztató előadásában a költőiség, az érzelmekkel telítettség és a játékosság, a stilizáltan naturalisztikus és a teátrális mozzanatok keveredve jelennek meg. Gyakran él eltérő, az előadás képi és nyelvi szintjének szétválását eredményező eszközökkel: így például a nézői figyelmet próbára tevő és választásra késztető párhuzamos színpadi cselekvésekkel, betétdalok és nem eredeti funkciójukban használt tárgyak alkalmazásával, vagy a próbafolyamat alatt létrejött verbális és gesztikus improvizációk rögzítésével.3 Mindezek a cselekményvezetés szempontjából logikusnak tetsző értelmezéseket hozhatnak létre (látszólag lehet érteni a Vörösmarty-szüzsét), azonban eltávolító gesztusukkal az érzelmi azonosulást megnehezítik, és módosítják a befogadás lehetőségeit.

Novák Eszter: Üdlak (Csongor és Tünde), 1994.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete