Színészi játék

Novák Eszter rendezésében Mirígy maga az élet megismerésére tanító tudás birtokosa, s nem gonosz, cselszövő boszorkány, legfeljebb másfajta lételviselési módot felmutató, olykor habókosnak-bolondosnak tűnő, egyszerre játékos és félelmetes, de játszótársaival összekacsintani, összenevetni is képes, dalolni, táncolni sem rest öregasszony. Tragikus sors az övé is, hiszen elveszítette lányát, akárcsak – tudhatóan és láthatóan – valaha volt „tündeségét”, a fiatalságát. Az ő mondatai kezdik és zárják az előadást, s ő lesz a teremtő, s mindenek felett uralkodó Éj is, akinek monológját előbb felvételről, később Csomós Mari élőbeszédében halljuk a színpadról.1 Az előadás megrázó záró képében ő vezeti Tündét a színpad elején nyitott szemmel fekvő Csongorhoz, hogy végre egymásra találjanak, és összebújva meredjenek a semmibe, miközben a színpad hátterében egy ingyenkonyhánál ételosztáshoz sorakozik a darab összes szereplője.2

A szereplők nem az ő áldozatai, hiszen ő is a maga teremtette világ foglya. Kudarcaik, örömeik, bánataik megküzdési stratégiáik következményei, ezért is szembetűnő a szereplők játékmódjának stílusbeli sokszínűsége. Mindannyian kiszolgáltatottan, sebezhetően és egyre kiábrándultabban hajszolják végig – ki-ki habitusához és lehetőségeihez mérten – vágyképzeteiket, vagy élik mindennapjaikat a szemétdomb-világban. Akár eleve elbukottakként, mint az ördögfiak hajléktalan guberálói, akár elbukókként vegetáljanak is, mint a három vándor.

A kétségbeesetten céljait kereső, kamasz Csongor (Horváth Virgil) mintha a legminimálisabb értelmi kommunikációra sem lenne képes környezetével, magába zártságának következtében olykor üvölt, tombol, zokog, verekszik, de főképp magatehetetlen mélydepresszióban a színpad elején szinte végigalussza az előadás nagy részét. Tünde (Szalay Mariann) virágszirmok hullása közepette, hintán ereszkedik alá az égből, hogy Csongorját végre megtalálja, de sorozatos kudarcai miatt ereje egyre inkább elfogy, életteli, gyermeki-tündei vidámsága megkopik, mozgása is lelassul.

Kísérőik, az evilágba zsákként visszapuffanva érkező Ilma (Prókai Annamária) és az első megjelenésekor éppen öngyilkosságot megkísérlő Balga (Schlanger András) több kritikus szerint is mintha egy hagyományos felfogású produkcióból került volna ide. Azonban vígjátéki eszköztáruk, játékos felszabadultságuk inkább látszólagos, hiszen nemcsak ellenpontozzák a főszereplők passzivitását, de azt is megmutatják, lételviselési stratégiájuk mennyi kompromisszumot rejt és akár brutális agressziót is mutat. KÉP 4Schlanger András (Balga) és Tóth Ildikó (Ledér) http://www.szinhaz.net/pdf/1994_12.pdf, fotó: Korniss Péter  Tóth Ildikó prostituált Ledérje az előadás egyik legizgalmasabb alakja, hiszen ő Mirígy egyik meghatározó eszköze Csongor megtévesztésében/beavatásában, s az egyetlen, örök szerelemben való elbizonytalanításában.

Novák Eszter: Üdlak (Csongor és Tünde), 1994.Az előadás színházkulturális kontextusaDramatikus szöveg, dramaturgiaRendezésSzínészi játékSzínházi látvány és hangzásAz előadás hatástörténete